sokszor sokat köszönhetek a blognak. barátokat, ismeretlen ismerősöket, emlékeket. csokorba gyűjtöm Lucának mindazt, amit én már nem kérdezhetek meg a szüleimtől. tehetném ezt zártan is, vagy spirálfüzetbe körmölgetve. próbáltam már ezerszer, de egy esetben sem győzött a kitartásom, félbemaradt sokcsomó.

az embereknek szüksége van a visszajelzésekre, és még, ha ez a formája néha egyoldalú, túlrózsaszínnek tűnő néha, akkor is. milyen a jó anyuka? nincs rá definició, csak követendő példák vannak előttünk, mellettünk.. szeretnék az lenni. úgy vagyok összerakva, hogy szükségem van megerősítésekre, véleményekre. aztán persze csinálom, ahogy jónak látom.. nem könnyű terelgetni egy ilyen kis embert, sok nehézség adódik. ezekről az ember nem szívesen beszél, vagy inkább le sem írja, hátha úgy gyorsabban elmúlik. hogyha panaszkodom, akkor az már tényleg izzasztóállapot.

az elmúlt napok díjzáporai (ami egy kívülálló számára nem tűnhet másnak, mint hogy dícsérgetjük egymást teljeserőnkkel) többek között egyfajta megerősítések voltak. nekem legalábbis. minden egyes megemlékezés (Ingridé, Pandáé, Bakacsimbáé, Legoé, Bingié, Krisztáé) a tollpiheblogra szívetmelengető volt. a hülye díj nélkül is.

amikor Lucapu elnevezett soksok éve Pihünek, édesapám kérdezte, hogy mit jelent ez? picit hülye? igen, na picit hülye és szentimentális vagyok... ma különösen...