szörnyű volt a hétfő, de mégis azt gondolom, hogy hasznunkra vált, és erősebbé tett minket. az érzés, ami akkor kerített hatalmába, amikor Lucát a műtő felé tolták, minden eddigi lelki fájdalmat felülmúlt. a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság lett úrrá rajtam, és nem tudtunk mást, csak bízni az orvosokban. nem akarom a helyzetet túldramatizálni, mégis szörnyű percek következtek, amiket nehéz órák követtek. Luca nem ehetett hajnali kettőtől délelőtt 11ig. utána is csak kortyokban. a műtétet követően, és előtte is a kórházi dolgozók (orvosok, nővérek) türelemmel segítettek minket, szülőket. nagy segítség volt ez nekünk.
Luca viszonylag jól viselte a koplalást, mi már kevésbé az állandó ringatást. estére Lucapuval  eddig ismeretlen izmokat fedeztünk fel magunkon és váltottuk egymást hősiesen hajósat játszva. csak ringott a nagy hajó megállás nélkül estig, amikor is Lucpu hazaindult, Luca végre belakomázhatott, majd elszenderedett, no és ekkor én is nyugovóra tértem.
azóta minden órával közelebb kerülünk a régi kiegyensúlyozott kis életünkhöz..

Luca itt még félig az altatás hatása alatt, éhesen; én boldogan, hogy ismét karjaimban tarthatom (nem tudva, hogy a neheze - a keserves sírások - még hátra van..):