nem hittem volna, hogy valaha is blogírásra adom majd a fejem. eleve elutasítok mindent, amit tömegcikknek vélek. nem mintha kiríni szeretnék, inkább amolyan elvegyülősnek gondolom magam.. aztán eljött a perc, amikor ott volt a két csík a kezemben és hirtelen minden megváltozott, átértékelődött. már nem én voltam a legfontosabb, hanem az akkor 18 mm-es kis babszem a pocimban.

az első hetek, hónapok gyorsan repültek, - mint ahogy a többi is - és néha nehéz volt elhinni, hogy mindez valóban velünk történik. szerettem volna megörökíteni (már amennyire lehet) ezeket a perceket, órákat, hónapokat. mire mertem róla írni (ez azért mégiscsak "örökös"), az összes babanapló felét üresen hagytam volna - meg aztán olyan mindenkinek van.. vegyek egy kockás füzetet? - annyi naplót félbehagytam már.. így aztán jött a blogírás - ami legyen titikos. aztán elvetettem, nincs semmi titkolni valóm.. olyan időszak ez, amilyen már többet nem lesz. első kismamasága csak egyszer van minden nőnek. talán kistodi örülni fog, ha egyszer megmutatom neki, milyen volt, amikor még belül domborodott.. sajnos én már nem kapok választ a kérdéseimre (bár tudom, hogy fentről vigyáznak ránk), neki megmarad ez a kis egyveleg.. 

azért fura ez a blogdolog, sok ismerősöm nem kérdez semmit, amikor találkozunk, mert tud mindent, és boldogan említi, hogy néha benéz, hol tartunk épp:) vannak, akik nem mondják, hogy járnak hozzánk - talán mert furcsa lehet más életének apró mozzanatait elolvasni aztán meg bevallani, hogy honnan olyan jól informált.. pedig nem csinálok titkot ebből; igaz, nem is reklámozom.. no, nem ragozom tovább. nem bántam meg, hogy belefogtam - ezzel nem megfelelni akartam, csupán segítséget, hogy az unokáimnak is elmesélhessem, hogyan kezdődött pirinyó kistodi élete.